Pestalozzi a gyermekek közt

Pestalozzi a gyermekek közt. Ha csak arczképét látjuk is, minden környezet nélkül, önkénytelenül oda képzeljük a gyermekeket, arczán s szemeiben anynyira ragyog és mosolyog az ő jelenlétük visszasugárzó fénye. Mint a Werther Lottchen-ét, Kaulbach ismeretes képéből, a hol a kenyeret szegi, kivágva is : a gyermekek mosolygó arczát nem semmisíthetjük meg, mert visszfényök ott tündöklik az ifjú lány anyai arczán, a mint a kenyeret s vele az anyai szeretetet ugy osztogatja, hogy mindeniknek jut belőle.
De mily különböző mégis a két kép. Ott, Lottchen körül, boldog gyermekek raja zsibong, kiknek mindenikén a testvéri arczvonás ismerhető föl. Itt, a Pestalozzi iskolaszobájában, a nyomor gyermekei, az utczáról, a szegénység kunyhóiból, a kórházban sinlődő beteg anya oldala mellől, a bün tanyáiból fölszedett apró csőcselék rongyos, beteg, vézna, elkényszeredett alakjaival találkozunk. A mester arcza az egyedüli fénypont a képen. Jóságos szemeiből, nem szép, de annál szelídebb arczáról a szeretet mosolyog, az ember- és gyermek-szeretet csodálatos fénye, melylyel ő a legelhagyatottabbakhoz fordul, hogy megmentse a testi és lelki nyomorból azokat, kik különben elveszendők lettek volna. (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1880. deczember 5.)